Miért nem tudok XCO Magyar Kupa futamot nyerni?
Folyamatosan azon töröm a fejem, mi hiányzik ahhoz, hogy végre XCO Magyar Kupa futamot tudjak nyerni. Visszarésem óta csak odáig tudtam eljutni, hogy immár elég stabil „dobogós” résztvevő vagyok Master 2 kategóriában, de nyerni még mindig nem sikerült. 14-15 évvel ezelőtt – mostmár bátran kijelenthetem – kevesebb edzéssel sorra nyertem a Master 1-es Magyar Kupa futamokat. Igaz, mások voltak az ellenfelek, lehet, hogy csak szerencsém volt és az akkori garnitúra nem volt annyira „kokas”? Benkó Laci (a jelenlegi utánpótlás válogatott szövetségi kapitánya, Barbi édesapja), Vock Balázs, Juhász Miki annak idején csak megszorítani tudtak, megverni nem nagyon. Az idén viszont már két harmadik helyet is begyűjtöttem, de egyenlőre feljebb lépni nem tudtam. Kis Józsi, Vas Peti és időnként még Kovács „Pék” Andris is megoldhatatlan feladat elé állít. Kicsit rendhagyó módon nem a beszámolóra koncentrálok, hanem elmélkedem kicsit az okokon.
A II. Bikemag Eplény Kupán ismét harmadik helyen végeztem, pontokba szedem a tényeket az én szemszögemből, majd a történteket:
- Hideg volt, szemerkélő esővel, én pedig nagyon fázós vagyok és tudom magamról, hogy nem tudok igazán jól menni hidegben. Negatív.
- Brutális mászások az eplényi sípályákon felfelé. Ezt úgy képzeld el, hogy idegből mászol a sípályán az aljától, kicsit kivezetik oldara a pályát, ahol picit mehetsz lankásabb felfelén, majd vissza a sípályára mászni egy tekintélyes szintet, ismét ki az erdőbe egy egy brutál felfelé tolós(!) mászás kedvéért, majd vissza a sípályára és felmászni gyakorlatilag a felvonó végéhez. Mindezt háromszor, mert három körünk volt. Tényleg nagyon power volt számomra a pálya felfelé, ez nekem egyértelműen hátrány.
- A rajt után semmi felvezető kör, semmi egyenes szakasz, ahol kicsit „menedzselni” lehetne a pulzust, hanem egyből kőkemény mászás, semmi bevezető. Nagyon negatív hatás számomra, mert hirtelen nagyon magasra szökik fel a pulzusom és szinte azonnal savasodni kezdenek a combizmok, a vádlim, ez a legrosszabb, ami történhet velem.
- Elég technikás volt a DH rész: jó kis meredek letörés, kis mini sziklakert egy leugratóval, illetve nagyon technikás, elég meredek és sáros csiki-csuki csúszós kanyarok, ez nekem nagyon megfelel, nem bánnám ha ebből állna az egész pálya! Csak lefelé én nyernék! De ezek az XCO versenyek sajnos nem erről szólnak.
Erős kezdést követően az első körön még nagyjából az éllovas Vas Petin tudtam maradni a mászásokon, sőt a végén a technikás lejtőn meg is előztem lefelé. Egész komoly, majdnem fél perces előnyt sikerült felépítenem az első kör végére. Ezzel tehát vezettem és élről kezdtem a második kört, de rögtön éreztem az első meredek mászásnál, hogy kezd elhagyni az erőm és már nem fogok tudni olyan tempót menni, mint az első körben. Hamar utólért Vas Peti és hangos zihálással „elzúgott” mellettem felfelé. Nagy volt a tempókülönbség, meg sem próbáltam vele menni. Valójában nem volt „más dimenzió”, mindössze csak tudta tartani ez előző köri tempót – amit én már nem. Két mászással később sajnos Andris is utólért, ott már nem volt akkora a tempókülönbség, de hamar leszakadtam róla is. Lefelé már nem tudtam utólérni őket a második kör végére.
A harmadik körön aztán végleg lelassultam, elhagyott az erőm, egérkében (a legrövidebb, menekülő áttétel) tekertem felfelé. Még a Master 1-es Krisz (Kőszegi Krisztián, TREK SE) is feljött rám, látta, hogy nagyon szenvedek, csak annyit modott:
– Ne hagyd el magad, Kefe!
Ez valamelyest segített, vele végre tudtam menni, a lejtőn a hibáját, kicsúszását kihasználva visszaelőztem, de persze ezzel együtt is sokkal lassabb voltam a Master 2 éllovasoknál. Igaz, Bőhm Lajost (Focus) és Klein Tomit (Footstrong) és a többieket sikerült elégy nagy különbséggel verni, de én egy hülye maximalista vagyok.
Mindennél beszédesebb, hogy a második köröm 1:42(!), a harmadik pedig 2:30(!) perccel volt lassabb az elsőnél, míg pl. a győztes Vas Peti mindhárom körideje közel azonos volt… A beérkezésem után többen is azt mondták, hogy olyan benyomást keltettem, mint aki túl keményen ment az első körben. Szinte borítékolható volt, hogy nem fogom tudni tartani a tempót. Ez tehát az óriási dilemmám: tényleg lassabban kellene kezdenem, el kellene engednem az első 2-3 ellenfelemet is azért, hogy a saját tempómat mehessem, melyről tudom, hogy kb. tartható még következő körökben is? Ezzel talán az össz időm jobb lenne (kimaradna a drasztikus lassulás) és talán még előrébb is tudnék végezni?
A mérleg másik serpenyőjében viszont a maga a versenyszituáció van: forr a vérem az első körben, nálam mindenkinél erősebb a „fanyúl” effekt: ha megy előttem valaki, nekem azonnal utól kell érnem. Edzéseken pont ugyanez történik minden egyes alkalommal. Simán megyek az erdőben a saját edzéstempómban, egyszer csak meglátok valakit (legtöbbször egy „túristát”, nem versenyzőt) magam előtt, azonnal emelem a tempót, felérek rá és még meg is szoktam lószolni mikor elmegyek mellette, hogy meg se próbáljon beállni mögém… Tiszta hülyeség, de ez van belémprogramozva! Ez viszont versenyhelyzetben olyan tempóba hajszol az első körben, ami általában sok nekem és hamar megbosszúlja magát. NEM tudom, egyenlőre képtelen vagyok rávenni magam, hogy hagyjak elmenni 2-3-4 ellenfelet az alső körben csak azért, hogy tervezett tempót menjek végig, tehát hogy a következő körökben is használható legyen a sebességem felfelé. Egyenlőre nem bírom elhinni, hogy ha elengedném az embereket az elején, még vissza tudnék érni rájuk később…
Sportpszichológushoz kellene mennem? Vagy csak még sokkal többet kellene edzenem, hogy egy forszírozott első köri tempót tovább tudjak vinni még két-három körre? Egyenlőre most az a tervem, hogy a megszokottal ellentétben a szokásos két – két és fél órás edzésem első órájában egyenletesebben megyek és az edzés második felében kezdek csak intervallozni, megnyomni emelkedőket, esetleg KOM-ot menni az előre eltervezett Strava szegmenseken. Most de jó lenne egy edző, aki segítene. Még sosem volt edzőm…
Nézd meg a Eplény XCO Magyar Kupa fotókat (köztük az esésem!) itt – óriási köszönet Máhr Attilának-nak és Wawra papának az ismét kiváló képekért!