Balla Viktor e.v., Debrecen – mikor a küllők mentek a levesbe

Most aztán tényleg sokat gondolkodtam, milyen hangvételű legyen a beszámolóm. Persze rendesen csalódott vagyok, mert a végső sprinten összeakadtunk néhányan és kitörték két küllőmet, de nem is emiatt vagyok leginkább csalódott. Sokkal inkább azért, mert tényleg rusnya arcát mutatta meg az országúti: gyakorlatilag élvezhetetlen volt az U17-Master futam.

Akkor sem lenne más a véleményem, ha jól sikerült volna a sprint és ne adj’ isten ledurrantottam volna Specziár Viktort – akkor is tutira hiányérzetem lenne ezzel a versennyel kapcsolatban. Molnár Tomi, Balogh Lui, Vörös Feri, meg a Nagyember csinálták jól, akik felneveztek felnőttbe.
Ott bezzeg volt tempó rendesen.

Fésüs Tamás, full pro rider

Azért nagy a kontraszt, mert egy nappal hamarabb érkeztem Debrecenbe, hogy a tesómmal tekerhessünk egyet. Egy kis háttérinfó: a tesóm két (kettő!) hónappal ezelőtt kitalálta, hogy tulajdonképpen ez egy nagyon jópofa dolog és hogy ő is bicajozni akar, szóval hirtelen felindulásból vett egy TREK Madone karbon országútit, választott hozzá egy ízléses, színben is illeszkedő Tinkoff mez-nadrág kombót, és elkezdett tekerni. Egyedül is, de leginkább a debreceni spanokkal. Eleinte a 30-as átlag is teljesen elérhetetlennek tűnt számára, a 40-50 km-es teljesen sík etapokra, aztán csak közeledett az a 30, majd meglett a 30 – most pedig stabilan tud(nak) 30 feletti átlagokat. Azért még indulás előtt leparancsoltam az alsógatyát a tesómról (minden gramm számít!):

Bicajos nadrág alá nem veszünk alsónadrágot!

Tóth Dezső, a debreceni sebészmágus is csatlakozott az első tesóride-hoz, hogy emelje a tétet. Hátszeles szakasszal kezdtünk én pedig megdöbbenve láttam, hogy ezek nekiálltak 42-43-mal forogni. (Szopcsi lesz visszafelé, cimborák… :)
A fordítóig 41.5-es átlagunk lett, na mondom magamban, ez derekas, hihetetlen milyen tempóra képesek az egyébként teljesen amatőr, de nagyon lelkes sporik. A fordító után Dezső 35-ös tempóval kezdett a pofaszélben, mondom magamban, még ha ezt is kibírjátok, egész komoly kis átlagunk lehet a kocsmáig!

A tesóm hamar kiszállt a forgásból – azért nincsennek csodák – de Dezső még bírta jól, a végén kicsit hosszabbakat kellett vállalnom, de végül hazajöttünk 35-tel, összességében 37.5-ös lett az átlagunk.

Mi a francért olyan érdekes az a 37.5 átlag?!
Mert másnap a versenyen is pont 37.5-ös lett az átlagom a Garmin szerint. (Update: a győztes átlag végül 38 km/h lett, a gurulásom miatt lett az enyém 37.5)
Elég gyengusz versenytempó. (Ilyen átlagra egy all-in bableves után valószínűleg egyedül is képes lennék ezen a sík pályán.) Szégyenletes volt, mennyire kevesen voltak hajlandók kicsit is dolgozni elöl. Ahogy mondani szoktuk:

Mindenki csak jönni akart, de menni senki se…

Mondjuk én sem voltam egy nagy karrier. Tényleg nyerni akartam. Verseny előtt elhatároztam, hogy most aztán tényleg nem fogok jankóskodni, el fogok tűnni a mezőnyben, csak annyit vezetek, amennyit tényleg kell, hogy megmaradjon fullkraft a végére. Úgy látszik mindenki hasonlóan gondolkodott, mert gyakorlatilag egy bújócskává változott a verseny: ki tud jobban elrejtőzni a mezőnyben.

Mondjuk egyvalakinek ez egyáltalán nem sikerült.

Horváth Ákos (Sólyom Team) volt az egyedüli, aki komolyan vette a versenyt, többször is elgurult egyedül elmenésbe. Én rettenetesen örültem ennek, mert tudtam, hogy nagyon erős Ákos, a tavaszi TT-ken bizonyította, hogy brutál kemény, bőven 40+ tempót tud menni egyedül. Szóval azért tapsikoltam magamban, hogy egyedül tempózik elöl, mert éreztem, hogy azért na, ha begombolunk, utól fogjuk érni, de addigra ő frankón kicsinálja magát, tehát tőle már nem kell tartanom a végén.

Vereb Lajos (Szolnok Cycling Team) is időnként mutatta magát elöl.

Sem a fiatalok, sem az öregek nem nagyon akartak dolgozni. Az elmenési kisérletekre viszont mindenki ugrott. Nekem határozottan az volt az érzésem, hogy „figyelnek rám” bármikor gyorsítottam, azonnal ugrottak rám, kicsit sem akartak elengedni. Persze én meg Viktorra figyeltem ugyanígy, háromszor is próbálkozott, azonnal raktam a kereket – rám meg a többiek, szóval nem tudtunk elmenni. Kár, mert Viktorral ketten szerintem már jó tempóra lettünk volna képesek.

Az volt a baj, hogy alacsony volt az alaptempó és onnan még mindenki kibírt egy-egy lószt, főleg, hogy utána megint visszalassultunk. Én abszolút partner lettem volna a nagy tempóhoz – de semmiképpen sem egyedül! Ha látom, hogy van még 3-4 ember, aki hajlandó forogni, akkor bumm-bumm! De nem akadt, így mindig visszalassultunk. A végén olyannyira, hogy a második kör nagyrészén 136-os volt az átlagpulzusom. Nekem sem versenyen, sem edzésen nem volt még ilyen alacsony pulzusom. Szokatlan volt: mintha egy szalonnasütésre gurulnánk egy iskolás leánycsapattal, bevásárlókosaras bringákkal, sörösláda-utánfutókkal.

Az utolsó körben megint felértünk Ákosra, de továbbra sem vezetett senki, szóval ő bandukolt elöl, helyenként 33-34-gyel. Szomorú percek ezek, ám a kompromisszummentes semmittevés erősen dominált. Akkorra már elkönyveltem, hogy ez egy ilyen verseny lesz – és mindenki pontosan ugyanígy gondolkodott, mert senki sem vállalt semmit továbbra sem. Figyelj, olyan lassan mentünk, hogy ha cigiznék, rá tudtam volna gyújtani úgy, hogy nem kellett volna eltakarni a lángot a kezemmel…

Hátracsorogtam Viktor mellé, viccesen megkérdeztem tőle, hogy pont ráérünk, nem mutatná-e meg, hogy kell akkor ezeket a sprinteket megnyerni. Mosolyogva mondta, hogy nagyon szívesen, de ez most egy extrém kaotikus befutó lesz, mert az összes kisgyerek ott fog tolakodni.

Teljes mértékben igaza lett.

Szörnyű hektikus felvezetés, mindenki keresztül-kasul, össze-vissza, óriási helyezkedés. Én csak raktam a kereket Viktorra és nagyon jól éreztem magam, nem különösebben zavartak a megvadult dongók körülöttem, minden tökéletesnek tűnt: ma meglehet!

De nem lett meg, mert Ákost az utolsó kanyar után rámlökte balról két kissrác, ám jobbról is túl közel volt már valaki és a darálóban összeértek a kormányok, pedálok, majd a kerekek is: hangos kattanások, ide-oda kacsázok a két versenyző között, közben hátborzongató fémzene és hirtelen nyolcas lett az első kerekemben. A nyolcas miatt elkezdett besúrolni a fék és máris tudtam: vége. Csak gurultam ki szélre és azon morfondíroztam: tutira odalett a Syncros RL1.0 karbonkerekem. Mondjuk a legfontosabb, hogy nem estem el!

Végül csak két küllő tört ki. A darálót azért jól mutatja, hogy a gumi bal oldalán vászonig dörzsölődött le a Grand Prix felirat az Ákos-kontaktnál, ám a küllők már a jobb oldalon törtek ki…

Még a felirat is lement vászonig

Mi a konkluzió? Magát az országúti versenyzést semmiképpen sem szidnám, ez egy ilyen sport, így kell elfogadni. Inkább a betyárbecsületet hiányolom sok sporinál. Milyen érzés lehet elmesélni a verseny után a családnak, hogy „- Képzeld, úgy lettem első-második-harmadik, akárhányadik a végén, hogy közben egy métert sem vezettem! :)” Félre ne érts, nem azokról a sprinterekről beszélek, akikért komplett csapat dolgozik és megcsinálják neki/helyette a melót. Az amatőr magányos lesipuskásokról beszélek: nem szimpatikus. Ha nem akarsz dobogóra állni, akkor teljesen rendben van, hogy végigkapuzol a mezőnnyel, semmi gond. De ha az a terv, hogy a végén sprintelni akarsz a dobogóért, akkor igenis RAKJ BELE MELÓT menet közben, hogy valóban tisztelhessünk a végén, illetve te is nyugodt szívvel nézhess a tükörbe!

Ákos nagyon jól csinálta: neki legalább megvolt a dolog edzésértéke.
Erről az összeakadásról meg tényleg nem tehetett. Sima versenyszituáció volt.


A verseny után, az átlagot nézegetve a tesóm csak ennyit kérdezett:
– Te Laci, lehet én is kibírtam volna ezt a versenyt veletek?
– Hát, mondom, a lószokat azért még nem, de figyi, két hónapja bicajozol, adj még neki legalább még egy hónapot…

Kezdem azt gondolni, tényleg jó géneket kaptunk.


Nagy köszönet a fotósoknak: Szabados “Edo” Edit, Kakuja János és Árendás Robi: köszönöm szépen!