Erdőbénye Drótszamár fesztivál – legyen akkor középtáv!

Erdőbénye Drótszamár Fesztivál éremBeszámoló, rev.2
A Drótszamár Fesztivál utáni napon megírtam a bejegyzést, olyan éjfél körül publikáltam is – de már másnap reggel vissza kellett kapcsolnom inaktívvá. A Drótszamár hivatalos honlapon olvastam ugyanis hajnalban a szervezők üzenetét, hogy a hozzátartozók kifejezett kérésére nem jelenhet meg kommunikáció a versenyen történt tragikus balesettel kapcsolatban. Bár nem értek vele egyet, mert a kerékpáros társadalmat nagyon érdekli, hogy mi történt, mindenki szeretné levonni a tanulságokat, de a hozzátartozók kérését természetesen tiszteletben kell tartani.

Egyik tapasztalt hosszútávos versenyzőtársunk úgy tudom első felütéses durrdefekt miatt lesodródott a meredek lefelén az útról és egy nagyon-nagyon meredek hegyoldalon, szinte már-már szakadékba zuhant. A szakszerű mentés, helikopteres kórházbaszállítás ellenére is nagyon rosszak voltak az esélyei. A célban még azt hallottam, hogy bár nagyon súlyosak a sérülései, de stabil az állapota. Rettenetesen megdöbbentem másnap a tragikus hírre és napokig borzasztóan nyomott lelkiállapot lett úrrá rajtam. Ismerem őt a versenyekről, a verseny reggelén is pacsiztunk a depóban. Csapongnak és szavakkal le nem írhatók az érzéseim.


Bár immár teljesen mellékes lett, de azért írok a versenyről. Először is arról, hogy életemben először kipróbáltam a középtávot. Már sokszor leírtam miért indulok egyébként mindig rövidtávon: mert XCO-s sprinter alkat vagyok és nem edzek eleget a hosszabb távokhoz. Buzsó (Búr Zsolti, Pavé Bike & Café) elég erősen fogalmazott, mikor szóba került ez a kérdés az egyik verseny előtti-utáni trécselésnél: kijelentette, hogy szerinte MKSZ licences versenyzőket nem is lenne szabad rövidtávon elengedni. Hát igen, ez egy fair javaslat, ha meghozna egy ilyen döntést a Szövetség, akkor két út állna előttem: vagy középtávon indulni, vagy egyáltalán nem indulni több maratonon. Kicsit olyan ez, mint az értelmiség dilemmája:

Két út áll előttünk:
az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan… :)

Azt gondolod, ez egy könnyű kérdés? Nem, egyáltalán nem az. Persze bennem is mocorgott a kisördög, csak ki kellene mégis próbálni a közepet, vajon meddig bírnám a tempót a jókkal? Fejes Miki (HegyiBringa.hu) már régóta invitált Erdőbényére. Nem része a Top maraton sorozatnak, nekem nem számít sehová, buli verseny, miért is ne?! Üsse kavics, életemben először irány a középtáv! Rajt!

A verseny után ezen morfondírozom:

– Élvezted? Szeretnéd ezt máskor is?

És nem! Végül semmi erőnléti problémám nem volt, nem görcsöltem, végig bírtam a tempót az elejével, nem jött a kalapácsos ember. De nem élveztem annyira! Nem adta meg azt a szokásos érzést, hogy kb. 1:20 – 1:30 alatt flottul lezavarom az egészet és közben nem nagyon kell spórolnom, nyomhatom végig keményen. Itt dupla annyi idő volt a versenytáv (2:40) és persze be kellett osztani az erőt, hogy bírjam végig.

Én a visszatérésem óta már csak az élvezetért és a sikerélményért versenyzek. Nincs kötelezettségem a Meditech SC felé, nem toltak alám bringát, nincs kiemelt támogatás, vagy külön támogatóm, nem kell megfelelnem semmilyen elvárásnak. Egyáltalán nem kell már „bizonyítanom” az égvilágon senkinek sem. A feleségem már rég utálja ezt az egészet, alig várja, hogy vége legyen. Anyámék büszkék rám, de biztosan nagyon féltenek már – hozzáteszem, jogosan. Mondjuk a lányomat még tényleg érdeklik az eredményeim, azt szokta mondani, ha mondjuk második, vagy harmadik lettem:

– Nem baj Apa, az is szép eredmény…

De közben elnézően, hamiskás mosollyal mosolyog… :) Édes, imádom!

Erdőbénye Drótszamár Fesztivál Master2 dobogóFotó: Káldi Tamás, köszönöm!

De én persze még mindig élvezem a versenyzést!

Akkor jöhet a következő kérdés: nem nagyobb a pesztízse egy középtáv dobogónak, mint egy rövidtáv győzelemnek? Ez megint egyén függő. Cseri (Cser Gabi, Epronex, Pavé) kijelentette nekem, mikor rákérdeztem: Te Gabi, te miért nem M1-ben versenyzel? Ott, ha jó napod van és el tudod verni Bogár Gabit, meg HoCsát, akkor győzhetnél, akár OB-t is nyerhetnél. De nem, azt mondta, hogy az ő szemében ezerszer többet ér egy elit 6. – 8. – 10. hely, mint egy Master1 győzelem. Kalapot emelek előtte, ez egy profi sportolói hozzáállás, amelyet természetesen respektálok.

De nem vagyunk egyformák. Én máshogy látom. Mindig bosszankodok a versenyek után, hogy „Na basszus, már megint meg kell várni az eredményhirdetést!” De persze ez egy édes kellemetlenség. Boldogan gondolok vissza a három Master1 XCO Magyar Bajnoki címemre és sohasem cserélném el elit nyolcadik-tizedik helyekre, melyek talán nem lesznek már olyan emlékezetesek később. De persze ez csak az én amatőr-hobbi sportolói megközelítésem.

Szóval csak oda akartam kilyukadni, hogy ha nem találnám meg újra és újra az élvezetet a versenyzésben, akkor tényleg hagynám az egészet a fenébe. És mivel a rövidtávot jobban élvezem, ezért (is) maradok ott és kész.


Finoman kezdtem a középtávon. Együtt indultunk a rövidtávval, szóval megvolt a szokásos feeling. Ott tekertem az elején, de nem akartam az abszolút spiccen lenni. Pedig tudtam volna, de direkt nem. Azért frankó érzés volt, hogy bármikor felrugdoshattam volna a topra, de tényleg nem tettem. Aztán ahogy felértünk az első csúcsra, szétrázódott a mezőny és elkezdődtek a technikás, mély nyomvályús lefelék, csak előre kerültem. A rövidtávosokat szépen egyenként utólértem és azon kaptam magam, hogy abszolút első pozíció kerültem.

Egyáltalán nem volt jó érzés. Normális vagy?! Csak nem bírtál magaddal, nesze, most első vagy, a végén meg ammenbe leszel… De mentem a saját tempómban és arra gondoltam, hogy ha most egyedül edzenék ugyanitt, akkor is kb. pont így mennék. Kicsit megnyugtattam magam, hogy csak nem lesz sok ez a tempó.

A 24. km körül egy hosszú lejtőn beütött a krach: felforrósodott az első fékem, beállt a fékdugattyú és elkezdett folyamatosan fogni az első fék. A lejtő végén megálltam, fellazítottam a féktuskót, hogy megpróbáljam úgy pozícionálni, hogy kevésbé fogjon az első fék. Szerelés közben egy nyolc fős grupettó száguldott el mellettem, mindannyian középtávosok. Nem nevettem.

A szerelés után utánuk eredtem, pont egy hosszú emelkedő következett és kezdtem lassan visszaérni. Utolértem az első leszakadót, a másodikat, a harmadikat. Pityikuszt láttam meg, defektet szerelt az út mellett, egy “együttérző pacsi” és robogtam tovább. Két ProSport Team Košice-s szlovák arc következett, a frissítőnél mondták nekünk, hogy már csak ketten vannak előttünk. Lassan a szlovák srácoktól is elnyúltam és forgattam, ahogy csak bírtam, mert tudtam, hogy az előttem lévő két versenyző Frölich Tomi (Ózdi KE) és Sárosi Endre (Vinibike), az utóbbi Master2…

A végén pont két percet kaptam Endrétől és a Strava szerint pont két percet töltöttem el a fékbabrálással. Ráadásul a mókolás után csak hátsó fékkel nyomtam végig a maradék távot, nehogy újra befogjon az első fék. Szóval lett volna esélyem az M2 győzelemre, ez jó érzés. De valahogy ez az eredmény most nem érdekel annyira. Most így utólag mindegy, hogy első, vagy második lettem. Mert nem élveztem annyira. Gyerünk vissza a rövidtávra!