Borsodcross CX OB, Miskolc, 2021

Hétfő reggel van. Tudni szeretnéd, milyen érzés egy friss Cyclocross Bajnoki cím? Elmondom szívesen: leugrottam a garázsba valamiért, megyek-mennék felfelé a lépcsőn, hát alíg bírok lépni! Olyan izomlázam van, hogy a wc-re se tudok leülni biztosító kötelek nélkül! Na, ilyen érzés. :)

Persze ez nem csoda, iszonyatos sár volt, rengeteg mászás-futás, amire egyáltalán nem edzettem. Szóval most úgy érzem, mintha tegnap felszaladtam volna a Kékesre a sípályán, szembe a síelőkkel…

Még mielőtt bármit is elmesélnék, ezt a győzelmet Nyíri Józsinak köszönhetem, aki önzetlenül és végtelenül segítőkészen ajánlotta fel saját Cyclocross bicaját a versenyre! Köszönöm Józsi!



Már megint nem voltam benne biztos, hogy indulni kellene a CX OB-n. Persze továbbra sincs CX bringám, de szívmelengető, hogy mennyien ajánlották fel a bicajukat a Fészen. Végül Nyíri Józsi Colnago-jára esett a választásom, mert az volt legközelebb Gazdagréthez és egy nagyon jóállású kis bringáról van szó karbonkerékkel, szingókkal.

Az utolsó pillanatban, dec. 30.-án mentem sportorvoshoz is. Egy kedves, idős doki néni küldött el bájos mosollyal a francba:

– Magának magas a vérnyomása és a koleszterinje is, szóval menjen el kardiológushoz!

Mondom erre neki: – Ugye úgy teszik érteni, hogy a szomszéd szobába kell mennem EKG-ra?

– Nem kedveském, EKG itt, plusz menjen rendes kardiológushoz!

Az szuper, mert dec. 30.-án elég könnyű lesz dokit találni, aki azonnal megcsinálja…


Beültem az autóba és elkezdtem sorra hívogatni a budapesti kardiológusokat a Google találatok alapján. Nem tudunk időpontot adni / már nem dolgozunk / eddig sem dolgoztunk / foglaltak a dokik, vagy nyaralnak – kb. ilyen dumákkal hajtottak el.  Kb. a hatodik telefonnál kisírtam egy aznapi időpontot egy Széll Kálmán tér környéki rendelőben. Szintén idős doki, mikor meghallotta, hogy nekem csak egy pecsétes papír kell, hogy minden rendben a magas vérnyomásommal, kinevetett: – teljességgel kizárt, hogy egy komoly kivizsgálás nélkül bármilyen papírt is ad nekem. Rosszat sejtettem. Folyatta:

– Szív ultrahang és terheléses EKG vizsgálat szükséges!

Ohhh, ez nem lesz olcsó! És a doki meg is érezte a pénz szagát:

– Megcsinálhatjuk most?

Woww, persze! Rövidre fogom: megkértem az asszisztens hölgyet, hogy csukja be a szemét, mert leveszem a farmert, hadd tekerjem a szobabiciklit egy szál, amúgy ízlésesen vékony, fecske típusú alsónadrágomban… Repesett az örömtől. :)



Figyelj, egy ócska Klepper vízibiciklinek látszó tárgy sima taposópedállal, klipsz nélkül. A néni akarta nekem beállítani az ülésmagasságot, de megköszöntem, inkább én állítom be magamnak a megszokott 93.5mm-re. Ja nem, csak nagyjából, nincs mérőszalag. Kérdeztem, meddig szoktak ezen eltekerni a sportolók? Azt mondta, azért 200 wattig el szoktak. Jó. Múltak a percek, szépen emelkedett a watt, 270-nél elértem a bemelegítő 150-es pulzust és lehúztam az orromról a maszkot, hogy picikével több levegőt kapjak. Még nem kezdtem el izzadni, lesz ez simán 300 watt is! De nem lett, mert leparancsolt: – Na jó, elég lesz, mert véges a doktor úr rendelési ideje! (A gép végül kiszámolta, hogy 155%-os állapotban van a szívem az átlag szív teljesítményéhez képest.) Szóval csak lett sportorvosim.



Decemberben nem sokat edzettem inkább Lettával, Szaffival és Adrival töltöttem az időt. Január 2.-án ráálltam a mérlegre és majdnem leszédültem róla, mert 81-et, vagyis 3 kiló pluszt mutatott! A spártai diéta (még a sörökből is elspóroltam!) működött, egy hét alatt leadtam 2 kilót. Már majdnem versenysúly.



Egyszóval távolról sem volt ideális a felkészülésem. Egyértelműen Szilágyi Szabit (MASH Racing Team) és még Száva Tomit is (Tomminen, Kisvárda Bringások KSE) is esélyesebbnek tartottam magamnál. Igaz, a rajtnál mondták sokan, hogy a végtelenül csúszós, technikás pálya miatt inkább rám tennének száz ginit (angol guinea), de biztos nem számoltak azzal, hogy a ragadós sárban sokkal nehezebb haladni is, több watt kell, ami meg most nem nagyon van, sőt, nincs.



Spec Viktorral szakértettük meg a szingó kérdést: én két próbakört mentem a verseny előtti héten Normafán a brigával 2 bárra fújva és úgy is nagyon puhának tűnt. Viktor – és kb. mindenki – azt mondta, hogy simán mehet le 1.6 bárra. OK, de én még mindig 79 kg vagyok, nem 59, meg 69, mint a kisgyerekek! Na jó, megpróbáltam 1.7-en. Ám a verseny előtt a bemelegítésnél a szabadgörgőn ahányszor egy kicsit rátámaszkodtam a kormányra, kicsit megnyomtam lefelé, azonnal éreztem, hogy a felni hozzákoppan a görgőhöz. Értem én, hogy nagyon kicsi felületen találkozik az első kerék és a görgő, de akkor is, szinte levegőt vettem és lekoppant. Visszafújtam 1.8 bárra, nem kockáztattam, hogy esetleg megütöm a felnit egy éles kövön. A Challenge Baby Limus szingók egyébként csodálatosan tették a dolgukat, elég kontrolláltak voltak a kanyarban, és viszonylag kicsi ellenállással gurultak a sáros füvön. Az elején legalábbis…



Én még úgy tudtam, hogy regnáló Magyar Bajnokként előre fognak beszólítani a rajtnál, de ebből semmi sem lett. Sőt, mivel egyetlen Magyar Kupa futamon sem indultam az idén, nulla ponttal leghátulra szólítottak be. A rajtban előre szóltam az előttem lévő két sorban várakozóknak, Káldi Tominak (Greenzone ZKSE) és a többieknek, hogy srácok, én itt közöttetek fogok sprintelni, te jobbra, te meg balra légy szíves húzódni, hogy nehogy összeakadjunk. Működött! Szuperül eljöttem a rajtnál, legalább 2-3 teljes sorral (14-16 emberrel) előrébb jutottam az aszfalt végéig. Az első dagonyánál viszont már menthetetlenül bedugult előttem a sor. Mindig is ez az első számú parám: a versenyen kimaradni az első bedugulásból, bőven előrébb kerülni addigra. Ezért szoktam extra keményen rajtolni, mintha vicsorgó farkaskutyák kergetnének. De erre most nem volt lehetőség ennyire hátulról startolva.



Szép lassan áthámoztam magam még 4-5 emberen, Erdős Laci (FETA Racing Team), Pintér Attila (ViniBike KSE), Derva (Dervalics Gábor, Greenzone ZKSE) következtek, majd Galajda Petire (CoffeeRide SE) értem fel szép lassan, őt már nem volt olyan könnyű lekerülni. Persze ők mindannyian Master2-es versenyzők, a Master3-asok mögöttem, Szilágyi Szabit és Száva Tomit is láttam magam mögött, de egyelőre nem támadó távolságban.



Már az első kör is nagyon sokat vett ki belőlem. A kör végére már alig tudtam belépni a pedálba a töménytelen trocsoktól. A sok tolás-húzás-szaladás-mászás máris bekopogott a combizmoknál: helló, kicsinálhatlak? Ráadásul nem tudtam növelni az előnyöm Szabival szemben, ez nagyon rossz jel, mert ilyenkor szokott az következni, hogy én fáradok és lassulok, Szabi meg nem fárad és gyorsul!



A második körben aztán elhagytam Galajda Petit és megláttam magam előtt Jurcsit (Jurák Andrist, CoffeeRide SE), ő lett a fanyúl, akire fel kell érni. A kör első fele érezhetően jobban ment nekem, mint a többieknek, egyrészt kicsit ügyesebben egyensúlyoztam a sárban, másrészt én nyeregben maradtam az összes rézsű-letörésen, nem szálltam le sehol. A többiek viszont nem kockáztattak, lefutottak. Ez szépen lassan kis előnyhöz juttatott. De nem kis rizikót vállaltam ezzel, minden legurulás hajmeresztő volt, össze-vissza csúszkált alattam a Colnago. Első fékhez ugye ilyenkor nem nagyon nyúlunk, mert iszonyú hamar elmegy az eleje a sárban, a hátsó meg vajmi keveset fékez. Szóval legurulsz, egy pillanat alatt felgyorsulsz, mint az állat, nagy levegőt veszel, és iszonyú finoman próbálsz korrigálni az alján. Kigurult? Ezt is megúsztuk! Hurrá, már csak 20 ugyanilyen kamikáze gurulás van hátra…



Amennyire jól ment a kör első fele, olyan rosszul a második hurok, a puha sárban egyáltalán nem tudtam úgy haladni, mint szárazon, úgy fogott a pudva, mintha valaki húzgálná a fékeimet. Ezen a részen egyértelműen közeledett hozzám Szabi, a frászt hozta rám! Kb. 5-10-15 másodperccel mögöttem azt jelenti, hogy egy kis hiba, kis elcsúszás, egy láncleesés és paff, utolért a sárkány! És vége, mert nála lesz a pszichikai előny.



Ez épp, hogy csak kiadta!

A harmadik és negyedik kör a nettó kínlódásé. Már minden pedálba lépésnél másodpercekig kellett passzírozni, mozgatni a bokát jobbra-balra, hogy valahogy bekattanjon a cipő. Többször éreztem, hogy elnehezülnek a kerekek, pillanatokon belül megáll, nem forog tovább. De valahogy csak lerúgott annyi sarat, hogy tovább forgott. A pálya legvégén a bokáig érő híg sár után olyan hangokat adott a lánc és a tárcsafék, hogy szegény Nyíri Józsi de jó, hogy ezt most nem hallja…



Az utolsó körben kicsit nőtt a távolság Szabival szemben és hazaértem, de rettenetesen elfáradva. Jurcsival olyan jót meccseltünk a verseny második felében, előzgettük egymást oda és vissza, hogy a befutónál óriási gesztus mutatva bevárt, megfogta a vállam és maga elé engedett. Így életem talán legnagyszerűbb befutója volt ez a magyar zászlót lengetve, amit a HOTE egyik fanatikus arca, Molnár Gyuri nyomott a kezembe. Végül több mint 30 mp-et adtam Szabinak és Tomminennek a végére, akik szintén nagyon elfáradtak.



Szabi is elfáradt!

Hivatalosan nem voltak szurkolók és mégis fantasztikus szurkolást kaptam a HOTE srácoktól és a többi versenyzőtől és Dovák Dávidtól, aki ezúttal szpíker is volt a versenyen. Kiválóan tette a dolgát, nagyon szépen köszönjük a versenyt skacok, nagyok vagytok!


A dobogón Szilágyi Szabolcs és Száva Tamás. Gratulálok Urak!


Nagyon szépen köszönöm a fotókat Vígh Attilának és Farkas Milánnak (milanphoto.hu)! Szuperek vagytok!